Orosz-ukrán háború/A tömegsír békéje

A béke, amiről Orbán Viktor beszél, az a tömegsír békéje.

A magyar miniszterelnök szerint Ukrajnában azonnali tűzszünet kell, és ezután meg kell kezdődniük a béketárgyalásoknak. Szerinte Oroszország biztosan meg fogja nyerni ezt a háborút, mert eddig minden háborújukat előbb-utóbb megnyerték. Nézzük meg kicsit ezt az orbáni értékelést alaposabban, mert érdemes.

1) A tűzszünetről: a tűzszünet jellemzően a frontok épp aktuális állását rögzíti: a harcoló felek beszüntetik az aktív ellenségeskedést, de maradnak, ahol vannak, amíg meg nem születik (ha egyáltalán) a politikai rendezés. A frontvonalból tehát kontaktvonal (line of contact) lesz mindaddig, amíg meg nem születik a béke is. A poszt-szovjet térségben a kilencvenes évek elején Oroszország így hozott létre három befagyott konfliktust is (Transznyisztria, Abházia, Dél-Oszétia): az orosz erők beavatkoztak a szeparatisták oldalán, Moszkva kikényszerített egy-egy fegyverszünetet, ami de facto garantálta a szeparatisták különállását mindaddig, amíg a béke meg nem születik – aztán pedig elszaboltálta a politikai rendezést, „befagyasztva” ezzel ezeket a konfliktusokat. Ha Orbán javaslata megvalósulna, jó eséllyel körülbelül ez várna Ukrajnára is. Onnan lehet tudni, hogy pontosan ez történt a 2014–2015-ös minszki megállapodásokkal is.

Az orbáni javaslat azt jelentené, hogy Ukrajna területének körülbelül 20%-a orosz megszállás alatt maradna, többmillió polgári lakossal és a nemzeti vagyon nem elhanyagolható részével együtt. Kicsit részletesebben: egy ilyen tűzszünet azt jelentené, hogy Ukrajnának a Krímen kívül le kellene mondania Herszon és Zaporizsje megyék körülbelül 70%-áról, Luhanszk megye körülbelül 90%-áról, Donyeck megye mintegy 60%-áról, és mindezekkel együtt az Azovi-tenger teljes partszakaszáról is, hiszen épp aktuálisan így állnak a frontok. Magyar viszonylatban ez a 20% területveszteség azt jelentené, hogy lemondunk Győr-Moson-Sopron, Vas, Zala és Somogy vármegyék teljes területéről + még Veszprém vármegyéből egy kis darabról.

Emellett Bucsa és Irpiny óta tudjuk, hogy az orosz hadsereg szisztematikusan, teljesen rendszerszintűen kegyetlenkedik a polgári lakossággal (ne feledjük, a bucsai mészárlásért felelős egyik főtisztet Putyin ki is tüntette). Ergo, a béke, amit Orbán javasol, potenciálisan a bucsai és irpinyi lakosság sorsára ítélné a megszállt területek ukrán polgári lakosságát.

Ez nem béke. Pontosabban, ez a tömegsír békéje. Teljesen érthetetlen, hogy a magyar miniszterelnök vajon miért tartja ezt olyan jó ötletnek.

2) Mellékszál, de érthetetlen az is, hogy a nemzeti szuverenitásra máskor oly kényes Orbán-kormány vajon miből gondolja, hogy ő majd megmondhatja, hogy a szuverén Ukrajna hogyan döntsön?

3) Ennél SOKKAL érthetetlenebb az, hogy miből gondolja, hogy Oroszország majd megnyerni ezt a háborút…? Milyen információk alapján jutott vajon erre a következtetésre?

Itt két érdekes dolog is van.

a) Az egyik inkább történeti érdekesség, de mivel a miniszterelnök ezt látványosan rosszul tudja, ezért mégiscsak releváns. Moszkva ugyanis NEM nyerte meg minden eddigi háborúját. Nagyon nem. Ha csak a huszadik századot nézzük, látványos vereséggel végződött az orosz-japán háború 1905-ben, csúfos kudarc volt a Lengyelország elleni támadás 1920-ban, elveszítették az első világháborút (!), és ronda véget ért a Szovjetunió afganisztáni háborúja is. Ezenkívül az is erősen kérdőjeles, hogy az első csecsen háborút lezáró, 1996-os haszav-jurti fegyverszünet – ami a radikális iszlám csecsenföldi térnyeréséhez és a második csecsen háborúhoz vezetett – vajon mekkora siker.

b) Ennél fontosabb, hogy miből gondolja, hogy Moszkva EGYÁLTALÁN győzni fog. A kérdés azért érdekes, mert ugye éppen múlt héten pénteken, január 20-án volt az Ukrajnát katonailag is támogató államok ramsteini találkozója, immár a nyolcadik. A ramsteini találkozókon több, mint negyven ország vesz részt (fun fact: Magyarország is).

Orbán békemissziója 2022. február 1-jén.

És több, mint negyven ország fegyverekkel is támogatja Ukrajnát, méghozzá egyre több, modernebb és erősebb fegyverrel. Mindezt jó eséllyel azért teszik, mert úgy gondolják, hogy Ukrajna igenis meg tudja nyeri ezt a háborút.

Másképp fogalmazva: 40+ ország úgy gondolja, hogy Ukrajna győzhet. Köztük olyan, katonailag nem teljesen jelentéktelen országok is, mint az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Németország, Japán, Ausztrália, Izrael, de még Marokkó és Kenya is.

Most jön a kérdés. Mi az esélye annak, hogy ez a 40+ ország mind téved, és egyedül a magyar miniszterelnök tudja jól, hogy hogyan végződik a háború…?

Könnyen belátható: nem túl sok. Körülbelül ugyanannyi, mint amennyi esélye Orbán 2022. február 1-I, moszkvai „békemissziójának” volt a sikerre. Az is teljesen érthetetlen, józan ésszel, a rendelkezésre álló adatok és trendek alapján egyszerűen megmagyarázhatatlan lépés volt – és ez a mostani értékelése is az.

4) Mindez persze elvezet az örök lenini kérdéshez: „Mi a teendő?” A magyar kormányra sokmindent lehet mondani (gátlástalanok, korruptak, nepotisták, stb), de butának nem buták. Racionális játékosok, csak éppen a „Boston politics” című könyvből ismert racionalitás mentén.

Mivel pedig nem hülyék, ezért előbb-utóbb remélhetőleg ők is belátják, hogy ezt a háborút nem Oroszország fogja megnyerni. Ergo, ha Magyarország továbbra is Oroszország pártját fogja a konfliktusban, akkor (ismét) a vesztes oldalon fejezi be az éppen aktuális nagy európai háborút.

A jó hír az, hogy elméletileg létezik megoldás. Nincs kőbe vésve, hogy hazánknak a vesztes oldalon kell maradnia.

Lehet külpolitikai irányváltást csinálni, akár radikálisat is.

Más országok ezt általában úgy szokták csinálni, hogy látványos, demonstratív személycserét hajtanak végre a külpolitikai apparátusban, az új miniszter és új külpolitikai adminisztráció pedig attól kezdve már tud látványosan új irányvonalat vinni. Nyilván ezután is mindenki tudni fogja, hogy azt a bizonyos korábbi irányvonalat sem a korábbi külügyminiszter határozta meg (ugyanis a partnerek sem buták…), de ezzel együtt egy látványos irányváltást így diplomáciai-szakmai értelemben gond nélkül meg lehetne csinálni.

(A mostani külügyminiszterünk pedig mehetne mondjuk Moszkvába nagykövetnek; azért oda, mert ott biztosan megkapná az agrément-et, míg ez számos más országban erősen kérdőjeles volna. Nem mellesleg, néhány év moszkvai munka alatt talán megtanulná azt is, hogy a nála 28 (!) évvel idősebb „kedves barátját”, Szergej Lavrovot a nyilvánosság előtt nem simán Szergejnek, hanem Szergej Viktorovicsnak illene szólítani, legalább a korkülönbség miatt, ha már olyan bizalmas, baráti viszonyban vannak. De ez már tényleg csak mellékszál.)