Gyűlölet

„A gyűlölködő ember tudata alján az a beteges érzés szunnyad, hogy ő a teljes igazság egyetlen és valódi birtokosa, következésképp ő felsőbbrendű ember, mi több, Isten, s ezért megérdemli a világ teljes elismerését, sőt messzemenő engedékenységét és lojalitását, vak engedelmességét. A világ közepe akar lenni, és állandóan frusztrált és ingerült attól, hogy a világ nem fogadja el és nem ismeri el annak, sőt, talán figyelemre sem méltatja, meglehet, még ki is neveti…

A gyűlölet a bukott angyal ördögi tulajdonsága: olyan lélek állapota, mely Isten akar lenni, mi több, Istennek hiszi magát, és közben szakadatlanul gyötrik az újabb és újabb utalások arra, hogy nem Isten, vagy nem válhat azzá. Olyan lény tulajdonsága, aki féltékeny Istenre, és akit mardos az érzés, hogy az utat Isten trónjához, amelyben igazság szerint neki kellene ülnie, megtagadja tőle az ellene összeesküdött, igazságtalan világ.

…gyűlölete nem egy adott emberre, mint olyanra irányul, hanem arra, amit ez az ember számára képvisel: akadályok sorát az abszolútumhoz vezető úton, az abszolút elismerés, az abszolút hatalom, az Istennel, a világ igazságával és rendjével való teljes azonosulás felé. . Úgy tűnik hát, hogy a felebaráti gyűlölet tulajdonképpen csak fiziológiailag testet öltő gyűlölet a világmindenség iránt, melyben az ember saját sikertelenségének okozóját látja.

Megfigyeltem, hogy a gyűlölködők azzal vádolják felebarátaikat – s általuk az egész világot –, hogy gonoszok. Haragjuk motorját az az érzés hajtja, hogy a gonosz emberek és a gonosz világ megtagadja tőlük azt, ami a legtermészetesebb módon megilleti őket. Haragjukat tehát más emberekre vetítik. Ebben is hasonlítanak az elkényeztetett gyerekre: nem értik, hogy olykor maguknak is meg kell szolgálniuk valamiért, és hogy ha nem kapják meg automatikusan mindazt, amit a fejükbe vettek, ez nem azért van, mert valaki gonosz hozzájuk…

A gyűlölködő ember alapjában véve boldogtalan, és sohasem lehet tökéletesen boldog. Mert bármit tesz is annak érdekében, hogy végre teljesen elismerjék, és hogy pusztuljanak végre azok, akik szerinte lebecsülésének okozói, az áhított sikert, vagyis az abszolút sikert sohasem érheti el: végül mindig kivicsorog rá valahonnan – akár áldozatának vidám, békülékeny és engesztelő mosolyából is – tehetetlensége minden borzalma, az, hogy képtelen Isten lenni.”

Források

Vaclav Havel